Utcai pályán, párhuzamosan két bajnokságban, két teljesen különböző autóval indul a 2022-es szezonom az előttünk álló hétvégén. A WTCR és az ETCR közös idénynyitója következik Franciaországban.

Pau egy kis történelmi város, amelynek a különlegességét az adja, hogy rálátni onnan a Pireneusok égbe szökő csúcsaira a francia–spanyol határon. Számomra most szimbolikusak azok a tekintélyt parancsoló ormok, mert a pályafutásom eddigi legmagasabb hegyére kell felmásznom ezen a hétvégén. Még itt vagyok az alaptáborban, és ahogy felnézek, egyből elfog a bizsergés. Az a fajta érzés, amikor tudod, milyen óriási kihívás előtt állsz, felméred az összes vele járó nehézséget, de az arcodon bujkáló mosoly már azt is jelzi, hogy élvezni fogod.

Sőt már élvezed is.

Sűrű volt a tesztidőszak, de akármilyen sokat ültem versenyautóban, párhuzamosan két bajnokságra készülve az elmúlt egy-két hónapban, élesben, komoly téttel, pontokért versenyezni mindig más. Hihetetlenül vártam már, hogy elkezdődjön az idény.

Egyből bedobnak a mély vízbe, hiszen Pau nemcsak egyszerűen utcai pálya, ami mindig különleges, hanem a WTCR és az ETCR idénynyitója is egyben, azaz szombaton és vasárnap szó szerint kiugrom majd az egyik autóból és ülök át a másikba.

Fizikailag felkészültem, lelkileg ráhangolódtam, de hogy milyen is lesz ez pontosan, azt még én sem tudom, a teszteken sem fordult elő, hogy ugyanaznap a TCR és ETCR autót is vezettem volna.

Ha a versenyautókat skáláznánk, akkor ha nem is a két szélén lenne a két autó, de elég messze állnának egymástól, teljesen máshogyan kell kezelni őket. Biztos, hogy az alkalmazkodókészség lesz karrierem eddigi legnehezebb hétvégéjén a siker kulcsa.

Bár szeretem az utcai pályákat, ha választhattam volna, most

nem itt kezdeném az idényt.

Mondom ezt főként az ETCR miatt. Egy utcai pályán mindig sokat számít az önbizalom, ami egy versenyző esetében abból fakad, hogy mennyire érzi jól magát az autóban, mennyire ismeri a technikát. Én még nem tartok ott az ETCR-autóval való barátkozásban, hogy feszegessem a határokat, ezért ahogy korábban is írtam már, reálisnak kell lenni. Ebben a bajnokságban – az elején – az a legfontosabb, hogy minél több időt töltsek az autóban, mert minél gyorsabban otthon érzem magam benne, annál előbb tudok majd úgy küzdeni vele, ahogy igazán szeretek.

A WTCR-ben más a helyzet, az Elantrával versenyeztem már tavaly is, tudom, hogy mire vagyok képes vele. Ugyanakkor Pau tele van lassú kanyarokkal, az átlagsebesség nagyon alacsony, a végsebességünk is alig éri majd el a 200 km/h-t, és az ilyen típusú pályákon az előző idényben tendenciózusan hátrányban voltunk a többi márkához képest.

Ezért is számítok nagyon nehéz idénykezdetre: az ETCR-ben a saját tapasztalathátrányom miatt, a WTCR-ben pedig a pálya karakterisztikája miatt.

Közös lesz a két bajnokságban, hogy Pau-ban a jó rajthely és a jó rajt határozza meg az esélyeket, mert mint a legtöbb utcai pályán, itt is nehéz előzni függetlenül attól, hogy milyen az autó. Ebből kifolyólag ha ezt a két összetevőt sikerül jól teljesíteni, az megalapozhatja a sikert akkor is, ha egyébként valamilyen szempontból lemaradásban vagyunk.

Az ETCR-ben a tapasztalatszerzésen túl egyelőre nehéz konkrét célokat megfogalmaznom, annyira új lesz nekem minden. A WTCR-ben viszont akkor lennék elégedett, ha mindkét futamon erős pontszerző helyen tudnék zárni. Ha minden a terveink szerint alakul, az időmérőn a top 10 elérhető, én az ötödik és a tizedik hely közé várom magunkat.

Be lesz osztva minden percem,

de igyekszem nem túlságosan rágörcsölni arra, hogy milyen lesz az idény eleje. Ez volt az egyik tanulsága a tavalyi évnek, amikor nagyon oda akartam figyelni mindenre, a második-harmadik forduló után mégis viszonylag nagy hátrányba kerültem különböző okokból. Most mindig csak a következő részfeladatra koncentrálok, amiben a mérnökeim mindkét bajnokságban sokat segítenek. Az alaptáborból is az egyik lépés után a másik vezet fel a hegycsúcsra.

Még én sem tudom igazán, mibe vágtam a fejszémet, ezért hihetetlenül kíváncsi vagyok. Néhány nap múlva okosabb leszek. Most viszont csak azt érzem, hogy épp pályafutásom következő lépcsőfokát teszem meg. És ott bujkál az a mosoly.